A nevetésről
Mindenek előtt hallgassátok meg Gergő fiam, hat évvel ezelőtt felvett csilingelő nevetését. Csak kilenc röpke másodperc az életetekből, de talán szebb lesz tőle a napotok.
Ugye-ugye?! Kissé talán túl komolyan vesszük magunkat, nemde kedves (ún.) felnőttek? Magamnál kezdve a sort, a széleskörű társadalomkritika előtt önkritikát gyakorolva, egyfajta (egyébként egyetlen) „évzáró fogadalomként” ígérem kedves Réka és Gergő (és a maradék hét milliárd embernek, mint tanúnak), hogy (még) többet fogunk együtt nevetni. Ha „kell”, ha nem. Sokszor magunkon, amennyiben indokolt.
Lehet, hogy magunk helyett a néhány évtizeddel kevesebb tapasztalatot gyűjtött (ennek összes előnyével és hátrányával) fiatal embereket kellene komolyabban vennünk. Legalább annyiban, hogy nyitottak legyünk nem megfertőzni őket fontoskodásunkkal, számtalan oldalról jogosan támadható iskola- és társadalmi rendszerünk rossz elvárásaival és sok esetben nyilvánvalóan összezavart értékrendünkkel (tárgyak vs. emberek).
Nevetni jó! Mert a szabad levegő és a mozgás mellett a nevetés pusztítja legjobban a bacilusokat, Eötvös Károly szerint. Mert azoknak, akik tudnak magukon nevetni, több vidámságban van részük és több barátjuk van, Andrew Matthews szerint. Mert a tréfa egy pillanat, de egész órára hangulatot ad, Makszim Gorkij szerint. Mert a humort nem lehet eléggé komolyan venni, Konrad Lorenz szerint. Mert a világ egyik legnagyobb baja, hogy az emberek túl komolyan veszik magukat, Sigourney Weaver szerint. Mert bolygónk egyetlen nemzetétől sem tagadtatott meg két kincs: a humor és a jóindulat ajándéka, Mark Twain szerint. Mert a nevetés a lélek csillanása, Thomas Mann szerint. Mert akinek nincs humorérzéke, az kicsinyke vétkeket se tud megbocsátani, a humorérzék tehát etikai jelentőségű, Ancsel Éva szerint. Mert a nevetés az egyetlen dolog a világon, ami nem nevetséges, Karinthy Frigyes szerint.
Mert nevetni egyszerűen jó! Marvin szerint.
